KUBAI SALSA (jelentése: íz, szósz)

Eredetét ma is sokan vitatják; Puerto Rico-i változatának hívei ez időtájra teszik észak-amerikai megjelenését, így tulajdonítva ezzel kialakulását az Nagy Almában (azaz New York-ban) élő latin közösségeknek.
Ám Kubában a salsa valójában a son 1920-as években való felbukkanásával kezdődött. Ez a tánc olyan változást hozott a klubokban és a szórakozó helyeken, amely maga után vonta a zenekari hangzások, hangszerelések változását is. Újabb és újabb hangszerek kezdtek feltűnni és megszólalni, megjelent a konga, a bongó, a timbales (a modernkori kubai zene alapja a más zenei stílusokhoz nem hasonlítható ‘percussion’ részleg a zenekarokon belül), a trombita és a triók lassan nagyzenekarokká alakultak. (orchestra)
Ám a rossz gazdasági helyzet a zenészeket arra kényszerítette, hogy zenéjükkel a szebb és tartalmasabb jövőt ígérő mexikói és new york-i lemezkiadókhoz forduljanak. Az ott élő latin amerikai népek önkéntelenül is saját kultúrájuk zenei irányzataival keverték, majd lassan teljesen átvették az új hangzást és ritmust. Az 1950-es évek forradalmasította mambó is nagy hatással volt az új műfajra. A zene elnevezése körüli viták az 1970-es években elcsendesültek, mikor is a ‘salsa’ (gyűjtő)nevet kapta, mely elnevezést olyan nagyszerű zenészek népszerűsítettek, mint Willie Colon, Hector Lavoe vagy Eddie Palmieri. Később magát a táncot is így nevezték el.
A kubai salsa neve a hazájában mind a mai napig ‘casino’, mely nevét azokról a helyekről kapta, ahol legelőször táncolták. (Casino de la playa, Casino Deportivo). Leginkább párban, de kisebb-nagyobb társaságok is táncolhatják körben állva, egy vezetővel (‘leader’ vagy ‘cantante’), akinek irányításával folyamatosan bemondogatva különböző figurák neveit a táncosok partnert cserélnek: ez a ‘Rueda de Casino’. (Ezen kívül létezik még los angeles-i, new york-i, puerto rico-i és kolumbiai stílus is, amelyek Kubán kívül nagy népszerűségnek örvendenek, köszönhetően a teátrális, színpadias mozdulatviláguknak.)
Táncolható az első, a második (contra tiempo) vagy akár a harmadik ütemre is.

#Jeles képviselői:
Victor Paz, Eddi Palmieri, Frankie Negron, Celia Cruz, Marc Anthony, Gloria Estefan, Tito Puente, Victor Maneulle, Tito Nieves

##Jellegzetes hangszerelés:
Percussion (konga, bongo, maracas, guiro, claves, kolomp / campana, timbales)
Billenytűs (nagyobb zenekarokban általában 2 billenytűs játszik egyszerre)
Fúvósok (trombita, saxofon, pozán)
Basszusgitár vagy nagybőgő

SON (jelentése: hang, kósza hír)

‘Son de la Má Teodora’
Egy dal, amely a mai Santiago de Cuba -ban (akkoriban még Oriente) született. Ez a Teodora és Micaela Gineznek, az emigráns fekete rabszolga testvérpárnak köszönhetően kialakult új ritmus és dallamvilág adta sok ma ismert zenei műfaj, többek között a salsa alapjait is.
A son több évszázados múltra tekinthet vissza. Bár szinte minden korban tökéletesen elutasította az arisztokrácia és ezért egészen 1920 – ig tiltott tánc volt, fejlődése más zenei irányzatokat is befolyásolt. (danzón).
Jellegzetessége a ‘kórus’ és a szólista (sonero) ‘hívogató-felelgető’ énekében jelenik meg. (largo – montuno)
Ütemét eleinte csak a claves adta, aztán ezt követte a bongo, melyhez később olyan hangszerek is társultak, mint pld. a maracas, a klasszikus kubai gitár: a tres, majd később, főleg Havanában a trombita is hangsúlyos szerepet kapott. A son, az afrikai dob és a spanyol gitár ‘szerelméből’ született érzelemgazdag, egy időben egyszerű és összetett zene és tánc. Mindez nagyrészt Arsenio Rodrigueznek volt köszönhető, aki nemcsak hogy egyensúlyban tartotta az afrikai és spanyol hangzás elemeket, de az 1940-es évek közepén, továbbfejlesztve az eredeti változatot, instrumentális zenei szólók hozzáadásával alkotta meg a ma ismert ‘son montuno’ műfaját is. (Ezen kívül, mint kevert műfaj, létezik még guajira-son, bolero-son és guaracha-son is.)
A son gyönyörű, sokszor melankolikus, érzéki páros tánc, melyben a táncosok a 2. ütemre (‘contra tiempo’ vagy ahogyan néhányan definiálják a 2-3 ütemű claves ritmusára) lépnek.
Fontos tudni, hogy mai modern formájában (son monderno) az alaplépés főként oldalirányú, ám eredetileg a son hazájában (son cubano) a lépéseket előre-hátra teszik meg a táncosok.

#Jeles képviselői:
Ignacio Pineiro y Septeto Nacional, Trio Matamoros, Guillermo Portabales, Celina y Reutilio (Celina Gonzalez), Ramón Veloz, Joseíto Fernández, Compay Segundo (Los Compadres), Eliades Ochoa (Cuarteto Patria), Beny Moré, La Sonora Matanzera, Cachao, Juan de Marcos González (Sierra Maestra, Buena Vista Social Club and Afro Cuban All-stars) Albita Rodríguez, Jesus Alemany’s Cubanísmo

##Jellegzetes hangszerelés:
Tres (3 x 2 húros kubai gitár), claves, maracas majd később kiegészült a bongo-val.

MERENGUE (jelentése: habcsók, sütemény, édes csók)

A merengue tulajdonképpen nem más, mint egy dominikai folklór tánc. Eredete sok szempontból a mai napig vitatott, sokan úgy tartják, hogy a kubai zene, az Upa egy bizonyos részét nevezték így, mások szerint pusztán a Talanquera-i csatában aratott dominikai győzelem tiszteletére keletkezett melódia, de ami mindenképpen tény, hogy afrikai zenéhez való kötődése és meglehetősen szókimondó szövege miatt sok tánchoz hasonlóan az alsóbb rétegek táncának tartották. A zenéhez tartozó hangszerek is inkább a ‘pórnép’ számára könnyen hozzáférhető hangszerek voltak. (pl. banduiras dominicanas, kisméretű spanyolgitár) A XX. század elején e zene több jeles képviselője (pl. Julio Alberto Hernandez) igen jelentős erőfeszítéseket tett azért, hogy ez a tánc a klasszikus tánciskolák palettájára is felkerüljön. Ez úttörő tevékenységnek köszönhetően alakult ki később a ma általánosan ismert és táncolt ‘ballroom merengue’ és az úgynevezett ‘folklór merengue’.
Végül egy arisztokrata család egyetlen leánygyermekének születésnapi ünnepségére a Luis Alberti által írt, sokkal finomabb szövegezésű dalával érte el fejlődésének csúcspontját. A dal nemcsak a családfő tetszését nyerte el, de az akkori rádió segítségével gyakorlatilag slágerré nőtte ki magát és nagy népszerűségre tett szert.
Ma már nagy létszámú zenekarok játsszák és nem csupán a Karib térségben, de Európában is közkedveltté lett.

#Jeles képviselői:
Elvis Crespo, Manny Manuel, Sergio Vargas, Tono Rosario, Bonny Cepeda

Reggaeton

Az eredetileg panamai gyökerekkel rendelkező reggaeton a jamaikai reggae, a puerto ricó – i bomba (mint tánc stílus) és többek között a hip-hop egyfajta keveredése, melynek kialakulása nagy hatással volt az 1970es évek ifjú latin amerikai nemzedékre: szövegét és kevert dallamvilágát tekintve sokáig forradalmi zenei műfajnak számított. (mai elnevezését is alig egy évtizede még csak, hogy elnyerte)
El General, panamai DJ, akit e műfaj atyjaként is szoktak emlegetni, keverte először a reggae zenét egy sajátosan latinos hangzással, amelyet aztán később, már az 1980as években, a rap spanyol nyelvű változatával is megspékeltek. 2004-re már nem csak a karib térségben, de Nyugat – Amerikában is széleskörű népszerűségre tett szert és ezt követően hamarosan Európában is megjelentek az első igazi reggateon slágerek. Villámgyors elterjedése további, már a reggaetonból származó stílusok keletkezését is eredményezte úgy, mint például a bachateo és a salsaton.
Legfőbb jellemzői az elektronikus hangzás és a hangsúlyos, dob-gép által kreált ütem, az ún. ‘Dem Bow’, mely végigkíséri a teljes dalt.
A hip – hop –hoz hasonlóan egy táncolható, ritmikus parti zene, melynek közkedveltségéhez gyakran pikáns, enyhén szexuális töltetű szövege is hozzájárul. (pl. Barrio Fino: Gasolina)

#Jeles képviselői:
Daddy Jankee, Tito El Bambino, Tegó Calderon, Hector El Father, Don Omar

BACHATA (eredeti jelentése: mulatozás, mulatság)

E mondhatni férfiközpontú, dominikai tánc triók és kvartettek által játszott népszerű, pán-latin amerikai eredetű gitárzene, (a maracas és a marimbula hangszereket is hallhatjuk benne) melyet még az 1960-as éveket követően is pusztán csak informális társadalmi eseményeken, családi udvarokban, vagy akár egyszerűen az utcákon járt a pórnép. A zenét barátok vagy helyi kis zenekarok szolgáltatták, a szomszédok mindenfelől összegyűltek, a legkitartóbbaknak a háziasszonyok helyi szokások szerint készített levest (sanchoco) szolgáltak fel, egyszóval az 1970-es évek végéig mit sem vesztett családias jellegéből. Később a gazdasági és társadalmi események a bachata dallamára és szövegére is rányomták bélyegüket, a tempó felgyorsult, egyre elterjedtebb lett a szókimondó, már-már vulgáris szöveg és ezért inkább a társadalomból kiszorított rétegek tánca lett. Később, (csak úgy, mint a merengue) az 1990-es években szintén a rádió és a média segítségével érte el közkedveltségét.
Ma már hazánkban is igen népszerű, szaggatott ritmusú, erőteljes csípődobásokkal fűszerezett páros tánc.

#Jeles képviselői:
Grupo Aventura, (Obsesión) José Manuel Calderon, Eladio Romero Santos, Edilio Paredes, Luis Segura, Ramon Cordero, and Rafael Encarnación. Anthony Santos, Frank Yeres, Toca de Quada

AFRO, RUMBA (jelentése: ünnep, tánc)

A hagyományos, New Yorkon keresztül Európába került latin-amerikai rumba teljesen különbözik a spanyol hódítók és az emigráns afrikai rabszolgák által örökül hagyott afro-kubai rumbától.
Az afro-kubai rumba a 19. században jelent meg először, mint a Havana és Mantanzas környékén élő feketebőrű közösségek tánca, melyben a konga, a bata-dob (afrikai hangszer – hasonló a kongához, de mindkét végét bőr borítja) és a clave kiemelkedően fontos szerepet kapott. Alapvetően 4 fajtáját ismerjük: rumba yambu (általában idősebben táncolják), comparsa (utcai táncos karnevál), rumba colombia (elsősorban a férfiak egyfajta vetélkedése egymással) és a rumba guaguanco (férfi és nő ‘játéka’).
Ez utóbbi páros táncot a nemek párbeszédének is szokták hívni. Mélyen erotikus versengés és túlfűtött szerelmi játék jellemzi, mely erőteljes csípőmozgásokban, szenvedélyesen hívogató-csalogató mozdulatokban fejeződik ki. Mivel az egykori rabszolgatartók tiltották a rabszolgák közötti szexuális kapcsolatot, de a táncot nem, ezért e tánc lényegében ennek szimbolikus értelemben vett imitációja: a férfi szexuális kísérletezése a nővel. Ennek jelképes kifejeződése a ‘vacunao’, azaz egy kendővel (vagy anélkül!) a nő medence tájékának irányába tett hirtelen kéz- vagy láb mozdulat, melyet a nő szoknyájának odakapásával, kezével igyekszik megakadályozni. A lüktető ritmusú zene közben a táncosok akár többször is partnert válthatnak, ezért sokszor kifulladásig táncolják. Külső szemlélő számára is magával ragadóan szenvedélyes tánc.

#Jeles képviselői:
Los Munequitos de Matanzas, Los Papines, Gregorio ‘el Goyo’ Hernandez, Grupo Caribe, Toribio Samuel, Ibbu-Okun, Grupo los Santos, Roberto Maza, Mario Jáuregui, Alberto Zaya

TIMBA

Bár a timba gyökerei is a son-hoz nyúlnak vissza, kialakulásának folyamata független volt a szintén ebből származó egyéb műfajoktól.
Számos, (jellegében) afro-kubai folklór elem mellett a timba nem más, mint egy sokszínű, kevert zenei műfaj (fusion), hangzásában és ritmikájában egyaránt változatos megjelenése többek között a disco, a funk, a hip-hop, a latin jazz, a rap és a salsa egyvelegének. Hangszervilágát tekintve hallhatjuk benne a kongát, a clave-t (mely főként a rumba clave ritmusát ‘hozza’) a zongorát, a timbalest, a kolompot, a viszonylag szokatlannak számító fuvolát és a hegedűt is.
Az, aki timbát táncol, sosem követ szigorú alaplépéseket, nincsenek előre leírt figurák és nincs kötelező koreográfia sem, egyszóval: tökéletesen szabad, mert magában a zenében hallható ritmusok azzá teszik. Minden mozdulat, minden figura vagy akár egyszerű lépés megengedett, éppen ezért a táncosok óriási szabadsággal rendelkeznek, hogy tánccal fejezhessék ki önmagukat és érzéseiket. Az olyan 1970-es években megjelenő zenekarok, mint pld. a Los Van Van, vagy az NG La Banda voltak e műfaj szinte első képviselői. Mint timba zenekar, technikai tudásukat tekintve is magasan képzett zenészekkel alakultak és tettek szert ezáltal nagy népszerűségre Kubában és később Európában is.
Mára a média által világszerte, széles rétegekkel megismertetett, ízlésnek megfelelően egyedül is ‘kitáncolható’ zenei stílus, mely jellemzően a refrénnel kezdődik és azzal is ér véget, így a táncos az első perctől kezdve egyfajta kölcsönhatásban van a zenével. Talán éppen ezért mondják, hogy az, aki timbát táncol, a zenével együtt formálódik és alakul át végül ritmussá.

#Jeles képviselői:
David Cakzado y La Charanga Habanera, Pachito Alonso y sus kini kini, Azúcar Negra, Bamboleo, Charanga Forever, Los Dan Den, Alain Perez, Issac Delgado, Tirso Duarte, Oscar d’ León, Manolín ‘El Médico de la salsa’, Manolito y su Trabuco, Paulo FG, Pupy y Los que Son Son

CHA-CHA-CHA (elnevezése a maracas három hangsúlyos megrázásából ered)

Eredeti megalkotója az 1950-es években élt Enrique Jorrin havannai zenész volt.
La Enganadora című dala volt az a valaha legelőször, spontán ötlettől vezérelve komponált lassú zenei variáns, (műfaját tekintve alapvetően a son montuno és a mambó keveredéséből) melyet szerzője mambó cha-cha-chá – nak nevezett el.
E tánc legelőször Észak-Amerikában hódított, ahol 1954-től már társasági körökben is igen kedvelt divattánc lett. Nem sokkal később 1957-ben Európában, Németországban mutatták be először a Német Tánctanárok Egyesületének kongresszusán. (Gerd és Traute Hadrich)
Mint a latin-amerikai táncokat általában, így a cha-cha-cha–t is 1961-ben vették fel a versenytáncok közé.
Gyors, temperamentumos, fúvós hangszerekkel tarkított, kissé szaggatott ritmusú vidám tánc, melyet tánciskolánkban annak autentikus kubai változatában is táncoljuk, azaz az egymást követő gyors lépéseket az első három ütemre lépjük. (versenytáncként a táncosok a második ütemre lépnek)

#Jeles képviselői:
Alex Torres, Jose Curbelo, Ricardo Lemvo, Pedro Garcia

##Jellegzetes hangszerelés:
A fenti hangszerek mellett nagyon lényeges a kolomp / campana, amely a negyed ütemek kihangsúlyozásával dinamikussá és az európai fül számára is könnyebben befogadhatóvá teszi a cha cha cha-t és a guiro, amelynek a hangzása elengedhetetlen ebben a zenei stílusban.